Az ego és a büszkeség kérdése elég mély vizekre visz, különösen, amikor bocsánatkérésről van szó. Talán az ego itt leginkább egy belső, makacs árnyékként viselkedik – az árnyékunk, amely velünk lép, de mindent elkövet, hogy az szemeink, az érzékeink ne lássák a saját hibáinkat. Az ego nem szereti, ha megmutatjuk a sebezhetőségünket. Mintha azt suttogná: „Hé, ha bocsánatot kérsz, azzal elismered, hogy hibáztál, és ez ajtót nyit a gyengeségnek.”
Az ego egyfajta önvédelmi mechanizmus, amely próbálja megóvni az önbecsülésünket, ám amikor túl nagy teret kap, gyakran nagyobb kárt okoz, mint amennyit használ. Ha az ego leküzdi a bocsánatkérést, azzal nemcsak a másikat bántjuk meg, hanem saját fejlődésünket is gátoljuk, hiszen elzár az alázat és az empátia gyakorlásától.
A „bocsánatot kérek” különleges kifejezés, mert itt minden egyes szó súlyos, mintha vastag láncokat húznánk a mondatra, hogy érezze a másik, mennyire fontos ez a pillanat. Az ego itt lázad, nem engedi könnyen – hiszen ebben a mondatban benne van, hogy elfogadjuk a saját tökéletlenségünket, és egy lépéssel visszalépünk, hogy a másik szempontját előtérbe helyezzük. Ez egy apró, de nagy horderejű csata, amely sokszor hosszú percek vagy órák belső vívódásait jelenti. Az ego ilyenkor szinte kényszerít minket arra, hogy a „bocsánatot kérek” helyett inkább valami gyorsabb, lazább megoldást keressünk, amivel a konfliktus látszólag gyorsan elsimítható.
Ott van például az „elnézést kérek” – egy könnyedebb verzió, amely mintha csak a felszínt kapargatná. Ez az ego kedvenc eszköze, mintha azt szeretné, hogy minél gyorsabban és kevesebb lelki megterheléssel, a sekély vizeken maradva intézzük el az ügyet. Persze, néha tényleg csak ennyire van szükség, de ha nem látjuk, vagy nem akarjuk tudomásul venni a sérülést, amit okoztunk, akkor ez az egyszerű udvariasság üresen és ridegen cseng és tovább rombol.
És ott a laza „ne haragudj”, ami olyan, mintha baráti vállveregetéssel akarnánk megoldani a dolgot. Amikor ezt mondjuk, az ego egyfajta védőpajzsként működik, próbálva elkerülni, hogy túl mélyre ássunk. A „ne haragudj” olyan könnyed megbánás. Ha viszont a másik fél szívből sértve érzi magát, az ego ezzel a laza megoldással inkább árt, mint segít.
Az ego legnagyobb trükkje talán abban rejlik, hogy képes elhitetni velünk, hogy a büszkeségünk megőrzése értékesebb, mint az összetartozásaink. Ám a bocsánatkérés, különösen, ha őszinte bűntudatból fakad, spirituálisan is egyfajta „megtisztulás”. Azzal, hogy beismerjük a hibánkat, nemhogy nem veszítünk, hanem épp ellenkezőleg, egy lépéssel közelebb kerülünk ahhoz, hogy valódi, lélekből fakadó szövetségeket ápoljunk – olyanokat, amelyek nemcsak a szépségről és tökéletességről szólnak, hanem a valóságról, a hibáinkról, a sebezhetőségeinkről is. Az őszinte kötödéseinkben a hiba elismerése, a bocsánatkérés, az intimitás és a kölcsönös tisztelet egyik alapja. Az ego sajnos sokszor olyan viselkedésformákat, mint a passzív-agresszív kommunikáció, a haragtartás vagy a folyamatos védekező állás technikáival operál, ami menthetetlenül leigáz bármilyen emberi kapcsolatot. Az ego ezen „láthatatlan falai” kizárják az őszinte kommunikációt, ami gyilkos, és végül teljes elzárkózásra kényszerít.
A bocsánatkérés képessége egy spirituális értelemben is gyógyító erővel bíró aktus, amely az ego elengedéséről és a szeretetről szól, súlya van. A megbánás kimutatása és a hiba beismerése nemcsak a társunknak segít, hanem önmagunknak is felszabadító. Ezzel a gesztussal tulajdonképpen azt választjuk, hogy valakit előtérbe helyezzünk az önérzetünkkel szemben, hogy továbblephessünk, újjáépítsünk és őszintén elengedjük az ego szorítását.
Az őszinte bocsánatkérés alapvető szükséglet, hiszen enélkül a kötelékek elhalványulnak, és a közelség könnyen elveszhet. A fejlődés része, hogy meg tudjuk haladni az ego határait, hogy rátaláljunk a valódi, eltörölhetetlen kapcsolatokra, a tiszteletre, szeretetre és elfogadásra.
SM
2024
